Hát én immár mit válasszak… virágom, virágom. - Salala-salala

2017.06.01

Ugye, ismered a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű gyerekdalt? 

Ma ez lopózott be a fülembe, amikor egy óvoda mellett sétáltam hazafelé, és rájöttem, hogy pont stimmel is. És tegnap egyébként is a virágokról írtam. 

Mert 2 napig csak tépelődtem. 

Biztos ismered az érzést. Kezedben a telefon, nézegeted. Hm. Már olyan régen nem beszéltünk. Jó lájkolta az egyik posztomat, aztán én is az övét. Aztán messengeren váltottunk egy pár szót. Úgy nagyjából minden oké, éljük az életünket. 

Hihetetlen. Olykor zavar ez az érzés, hogy igen, mintha a múlt hónapban beszéltünk volna, de aztán ripsz-ropsz elröppentek a napok. Pedig rendben vagyunk. Mármint úgy barátilag. Mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. De, akkor is.

Persze, amíg ez átfutott az agyamon, addig is csak a telefont tartottam. Nem nyomtam meg a hívás gombot. Tudom, hogy ahol dolgozik, annyira nem nézik jószemmel, ha napközben telefonál. Délután pedig siet haza. Na, jó, akkor majd este.

Hát, na. 

Ez a jelenet megismétlődött már párszor. Így aztán előkaptam a gépemet, és egy huszáros vágással küldtem egy e-mailt a férjének. 

De, bár ne tettem volna. És, most félreértés ne essék. Nem a férfiakat akarom ledegradálni. Igazából úgy vettem ki a válaszából, hogy nem is érti mit pörgök ezen ennyire. Nem fejtettem ki.

A lényeg, a lényeg, hogy tulajdonképpen ez indított el abba az irányba, ami már arról szólt, hogyan és miként tegyem kézzelfoghatóvá a szeretteim, a barátaim, a számomra értékes emberek számára azt, hogy fontosak nekem. Mert úgy gondolom, hogy ezt nem árt olykor kifejezésre jutattni. Jó, persze nemcsak alkalomadtán, nyilván ezt a hétköznapokban is meg lehet tenni, de ilyenkor különösen jóleső.

Valahogy azt éreztem, hogy ha én magam készítek valami ajándékot, akkor tudni, érezni fogja. 

Így aztán az évek alatt, mert persze ez nemcsak egyszer történt meg velem, hanem jó sokszor, szóval az évek alatt hímeztem már terítőt, készítettem magam festette ékszertartó fadobozkát, fülbevalót, és még sok más apróságot is. Amikor nem készítettem, akkor olyasmit kerestem, amit más készített. Vagyis kézműves terméket. 

Ez ugyanis bevált. 


Az ilyen jellegű ajándékokkal ki tudtam fejezni, amit akartam és úgy, hogy a másik fél, a megajándékozott is megértse az üzenetet. Mert persze, nem mindig és nem minden ajándékom váltott ki belőle eufórikus érzéseket, de azt láttam, hogy a szándékomat értékelte. 

S ez jó volt. Neki is és nekem is. 

Viszont ezek a próbálkozásaim azt is megmutatták, hogy még mindig nem találtam meg azt a területet, amit magaménak érzek, amiben igazán otthon vagyok, ami nekem a tuti. 

Így aztán, amikor lehetőségem adódott újabb és újabb technikákat, workshopokat, bemutatókat kerestem fel, hogy hát ha, na, na majd most. 

És aztán 2016 őszén eljött ez a na, ez az, Heuréka, megtaláltam érzés. 

De erről majd egy következő posztban mesélek.